Szerződés mindhalálig

A Szerződés mindhalálig (1981-82) az eltartási szerződések labirintusában keres hasonló alaphelyzetet. Gulyásék itt szerencsére nem próbálják az igazság mérlegének serpenyőjét egyik, vagy másik irányba kibillenteni, sőt a jelenetek mérnöki pontosságú megszámozásával találóan azt érzékeltetik, hogy ebben a helyzetben kideríthetetlen, kinek van igaza, a variációk száma végtelen. A dokumentáció, az esetek sokfélesége gazdag választékot kínál: olyan terület ez, ahol a rémdrámától a leányregényig minden megtalálható. Az együttélésnek ezt a kényszerű formáját a megoldatlan lakáshelyzet hozta létre. Az emberek lakni akarnak valahol, még azon a áron is, hogy idegenekkel éljenek évekig egy fedél alatt. Az idős emberek pedig segítségre szorulnak, és ezért akkor is elfogadják a szerződést, ha tudják, hogy haláluk a legjóságosabb és – áldozatkészebb eltartó számára is felszabadulást jelent. Az ellentmondás feloldhatatlannak látszik, ám Gulyásék nem ezt próbálják meg – újabb adalékokat felsorakoztatva – bizonyítani. A szigorúbban szerkesztett, hiteles nyomorúságokat feltáró esettanulmányokon túl arra keresik a választ, hogy lehet az, hogy a társadalom kényszerűségből, de valaminek a megoldására létrehozott egy rendszert, ám működésének feltételeit nem dolgozta ki – s ebben a megoldásnak hitt megoldatlanságban emberek élete megy tönkre. Az eltartási szerződések kölcsönös, mind két fele kielégítő jogi, egészségügyi szabályozói – úgy tűnik – pontatlanok. Jóhiszemű, magatehetetlen, netán agyérelmeszesedésben szenvedő öregembereket rá lehet venni arra, hogy írjanak alá akármilyen papírt – aztán az aláírással „hitelesített” okmánnyal már lehet házalni a bíróságon, kórházakban, elfekvőkbe lehet beutaltatni a szegény betegeket. Ugyanakkor jóhiszemű és igyekvő eltartók végre megtaláltnak hitt nyugalmát is feldúlhatja egy-egy kellemetlenkedő vagy magányosságát torzsalkodással kívánó öreg. A szerződések feltételeinek betartását az arra hivatott szervek nem ellenőrzik rendszeresen, információik a helyzetről rendkívül szegényesek, és amikor a vágóasztalon szembesülnek a tényekkel, rögtön kijelentik, hogy a látott esetek nem tipikusak. Tipikusak-e vagy sem, ha egy rendszer működésképtelenségébe emberek belehalnak, akkor talán fölösleges statisztikai adatokra hivatkozni. A Gulyás-testvéreknek ebben a filmben sikerült meggyőzővé tenni igazságukat.

Comments (1)

A Szerződés mindhalálig (1981-82) az eltartási szerződések labirintusában keres hasonló alaphelyzetet. Gulyásék itt szerencsére nem próbálják az igazság mérlegének serpenyőjét egyik, vagy másik irányba kibillenteni, sőt a jelenetek mérnöki pontosságú megszámozásával találóan azt érzékeltetik, hogy ebben a helyzetben kideríthetetlen, kinek van igaza, a variációk száma végtelen. A dokumentáció, az esetek sokfélesége gazdag választékot kínál: olyan terület ez, ahol a rémdrámától a leányregényig minden megtalálható. Az együttélésnek ezt a kényszerű formáját a megoldatlan lakáshelyzet hozta létre. Az emberek lakni akarnak valahol, még azon a áron is, hogy idegenekkel éljenek évekig egy fedél alatt. Az idős emberek pedig segítségre szorulnak, és ezért akkor is elfogadják a szerződést, ha tudják, hogy haláluk a legjóságosabb és – áldozatkészebb eltartó számára is felszabadulást jelent. Az ellentmondás feloldhatatlannak látszik, ám Gulyásék nem ezt próbálják meg – újabb adalékokat felsorakoztatva – bizonyítani. A szigorúbban szerkesztett, hiteles nyomorúságokat feltáró esettanulmányokon túl arra keresik a választ, hogy lehet az, hogy a társadalom kényszerűségből, de valaminek a megoldására létrehozott egy rendszert, ám működésének feltételeit nem dolgozta ki – s ebben a megoldásnak hitt megoldatlanságban emberek élete megy tönkre. Az eltartási szerződések kölcsönös, mind két fele kielégítő jogi, egészségügyi szabályozói – úgy tűnik – pontatlanok. Jóhiszemű, magatehetetlen, netán agyérelmeszesedésben szenvedő öregembereket rá lehet venni arra, hogy írjanak alá akármilyen papírt – aztán az aláírással „hitelesített” okmánnyal már lehet házalni a bíróságon, kórházakban, elfekvőkbe lehet beutaltatni a szegény betegeket. Ugyanakkor jóhiszemű és igyekvő eltartók végre megtaláltnak hitt nyugalmát is feldúlhatja egy-egy kellemetlenkedő vagy magányosságát torzsalkodással kívánó öreg. A szerződések feltételeinek betartását az arra hivatott szervek nem ellenőrzik rendszeresen, információik a helyzetről rendkívül szegényesek, és amikor a vágóasztalon szembesülnek a tényekkel, rögtön kijelentik, hogy a látott esetek nem tipikusak. Tipikusak-e vagy sem, ha egy rendszer működésképtelenségébe emberek belehalnak, akkor talán fölösleges statisztikai adatokra hivatkozni. A Gulyás-testvéreknek ebben a filmben sikerült meggyőzővé tenni igazságukat.

Erdélyi Z. Ágnes - Játéktér csaták után, Filmkultúra 1984-03-01 at 00:00