Kallós Zoltán erdélyi folklorista portréján keresztül az élő folklór(bemérés,csiksomlyói búcsú,énekesek, ballada mondók, lakodalom, temetés, keresztelő, harangszentelés, csizma készítés, stb) Ceausescu Romániájában „ 1969 óta folyamatosan készítünk Erdélyben turistaútjainkon különböző amatőr technikákkal fotókat, filmeket. Ebből az anyagból készült filmünkben megpróbálunk teljes képet adni egy rég letűntnek hitt életmódról és magatartásról, amelyet eddig jobbára csak leírásokból és részleteiben ismerhettünk meg. A többrészes film Kallós Zoltán nyomába szegődik. Kallós az erdélyi magyarság kiemelkedő személyisége. Egyedül, állástalanul, támogatás nélkül, nem egyszer mozgásszabadságától is megfosztva hozta létre életművét, kalotaszegi, mezőségi, gyimesi, csíki, gyergyói és moldvai gyűjtőútjainak summáját: a létező legteljesebb ballada, ének-, zene- és táncgyűjteményt. Véle és általa mutatjuk meg az élő folklór hihetetlen gazdagságát. Ez a film létdokumentum, egy még a közelmúltban is elevenen élő közösségi szellem, lelki tartás — a teljességigézet dokumentuma. Magában foglalja a szakrális múlt pogány— zsidó—keresztény elemeit őrző szokásokat a
hétköznapoktól az ünnepekig éppúgy, mint a középkortól létező gazdálkodási formákat, vagy a zenészek, énekesek, rokonok, barátok kiterjedt, egymást éltető szövevényét — egy múltját megőrzött közösség, Európa legnagyobb kisebbségének pusztulással fenyegetett világát. Ez a világ egyetemes a maga egyediségében, elmúlásában és visszaidézhetetlenségében, ökumenikus szellemében. Mindannyiunk elfeledett ősképe, igazodásunk gyökere lehet — nemre, fajra, felekezetre, nyelvre való tekintet nélkül. A film ezt a közös eredetet idézi meg, mert ennek alapján van remény egynem ember-alatti túlélésre, tisztázásra — az újrakezdő folytatás jegyében.”
Gulyás Gyula—Gulyás János
rendező: Gulyás Gyula
Gulyás János
operatőr: Gulyás János
gyártó: Hunnia
gyártási év: 1983-89
film hossza: 109 perc
XXI.Filmszemle –Kategória díj
(…) javaslom azt a kulturális örökséget, azt a szellemiséget, amit ez a film számunkra megőrzött és felmutatott. A Balladák filmjének anyagát Gulyás Gyula és Gulyás János 1983 és 88 között rögzítette Kallós Zoltán gyűjtőterületén: Kalotaszegen, Mezőségen, Csíkban, Gyergyóban, Gyimesben és Moldvában. De már 1968-ban megkezdték Erdély szociográfiai feltérképezését: ennek eredményeként készült el a Szék télen, című munkájuk. A húsz évvel későbbi balladás film tehát véletlenül sem konjunktúratermék. Ugyanakkor sikerült megőrizniük és a nézőknek is átadniuk az első találkozás elementáris élményét, felfedező erejét. Kallós Zoltán neve 1973 óta ismertebb Magyarországon. Ekkor jelent meg nálunk lemezzel együtt a Balladák könyve, ami igazi kultúrtörténeti esemény volt. Kallós személye és az általa gyűjtött anyag körül azóta is sok legenda, a titokzatosság. Ez a film most úgy ad valódi portrét róla, hogy a kamera egyszerűen csak társul, barátul szegődik mellé: mindenütt otthon, barátai, családja körében láthatjuk őt, a tájait, és „adatközlőit”. (…) 1942-ben szinte iskola feladatként jegyezte le szülőfalujának népdalmondójától, Rebi nénitől a szégyenbe esett lánynak, Utra Marinak a balladáját. A film egyik zárójelenete ezzel a Rebi nénivel való találkozás. Rebi néni olyan öreg, olyan gyenge, szinte beszélni sem bír. És tanúi lehetünk annak, miként ajándékozza vissza a dalt az egykori kisdiák ennek az öregasszonynak. Születésről és halálról, örömről és fájdalomról, jóról és rossztól, az emberi kapcsolatokról kapunk itt valami régen-régen feledett híradást. Előtérben a kedvünkért életre szépülve egy ősidős arc a háttérben pedig a falvédő pirosának feketét legyőző életereje. A látványnak ezt a létösszegző tartalmát a filmnek már egy korábbi jelenete is sugallja, illetve előkészíti. A 83 éves Kata néninél vagyunk, aki Bartók Bélának is énekelt „egy tölcsérbe”. Teljes feketében, méltóággal ül a szoba közepén. Körülötte pedig a színek, virágok piros élettánca, hihetetlenül gazdag ornamentikája. És Kata néni „sirat egy kicsit”. Siratja az édesanyját, aki őt 17 évesen árvaságra hagyta 7 kistestvérrel. Tévedés ne essék, nem akar gyászjelentéssé válni ez a film. Az elmúlást, minként a megszólaló emberek az élet természetes részeként mutatja