1979-ben, a film elkezdésekor a háromszoros olimpiai és többszörös profi Európa bajnok Papp Laci, az Óbudai TSZ keretén belül ökölvívásra oktatott fiatal gyerekeket, de pár hónappal később megválasztották az Ökölvívó Szövetség vezetőjévé. A film közönségtalálkozókon, egykori társak, barátok és boxolók visszaemlékezésein keresztül bemutatja Papp László életét, találkozik azzal a két ellenfelével Lengyelországban és Moszkvában akik annak idején legyőzték és profi pályafutás bemutatása mellett arra is keresi a választ, hogy a mindenki által esélyesnek tartott mestert miért nem engedte az akkori politika a világbajnoki címért ringbe szállni…
rendező: Gulyás Gyula
Gulyás János
operatőr: Gulyás János
gyártó: Hunnia-BBS
gyártási év: 1979-80
film hossza: 100 perc
Ez a helyenként izgalmas és majdnem végig érdekes portréfilm minden idők egyik legnagyobb és legeredményesebb sport-egyéniségéről, a háromszoros olimpiai bajnok és többszörös profi Európa-bajnok ökölvívóról, Papp Lászlóról szól, Aki ha kapott is pofonokat, többnyire nem a ringben, hanem a bürokraták íróasztala előtt. A Pofonok völgye tehát a bürokrácia, a szűkkeblűség, a szűklátókörűség birodalma. De hát nem hiába ő az egész világ Papp Lacija. Őt valóban nem lehet legyőzni: természetesen népi-proletár- humora, kedélye, sportszeretete töretlen. A filmben riportalanyként, Marosán György, Müller Péter és szegő András mellett, megszólalnak egykori ellenfelei. A többi között az a lengyel és szovjet bokszoló, akiknek egy-egy alkalommal sikerült Papp Lacit legyőzniük. Varsóban is, Moszkvában is fehér asztal mellett, jóleső emlékidézések közben látjuk a ring egykori csillagait, akik valamikor az ellentétes sarokból méregették egymást. És talán ez is szimbolikus jelentésű. Hiszen egykori barátaival, edzőivel, tanítványaival nem igen látjuk fehér asztalnál, családi körben Papp Lászlót.
(…) A felvétel után néhány hónappal mondott le a válogatott ökölvívók felkészítéséről, az óbudai termelőszövetkezetbe húzódott vissza, s íme a, a képével ellátott plakátok hatására gyerekek százai választották őt edzőjükül. Már-már azt hitte, hogy nincs vonzereje, s lám bebizonyosodott – rokonszenves jelenetek is tanúskodnak erről – hogy még mindig sokan tartják példaképüknek. S mert hasonlat értelmező képességem meglehetősen szerény, a film címét másként nehéz volna felfogni, mint amit az alcím – Papp Lacit nem lehet legyőzni – sugall.
A jellegzetesen Papp Laci-s bemondások szintén azt az érzetet keltik, hogy itt most a nép jó humorú fia vall önmagáról. Csakugyan vall, őszintén és humorosan, de az csupán látszat, hogy mindannyiunk ismerőse olyan, mint amilyenek mi vagyunk. A közönség második jelentése ugyanis végletesen ellentétes a köznapi hitelességű dokumentumokkal és az „egyik kezem a Rókus Kórház, a másik meg a köztemető”–szerű bemondásokkal. Egy kétségtelenül látványos élet ürügyén az egyén és közösség, a kiemelkedő személyiség és környezet közti ellentmondás tárul elénk.
Úgy tűnik fel mintha a rendezők – Gulyás Gyula és Gulyás János -, a szociológus konzultáns Kozák Gyulával együtt valóban kibontani akarnák az izgalmas témában rejlő társadalmi lehetőségeket. A filmesek tulajdonképpen a konfliktusokat sem kerülik meg, mielőtt azonban igazi (ok)nyomozásba kezdenének, meg-megtorpannak. Beérik sejtelmes válaszokkal is, holott még a rendszeres újságolvasó néző sem nagyon tudja mérvadó információkkal kiegészíteni a hallottakat. Ilyen formán az a benyomásom, hogy korunk talán legnagyobb ökölvívója azért nem érvényesülhetett a szorítón kívül, mert környezetében mindig akadt egy névtelen, arctalan valaki, aki suttyomban elgáncsolta.(…) S mert a Pofonok völgye, avagy Papp Lacit nem lehet legyőzni című dokumentumfilm megszólaltatottjai riportalanyok, joguk van hozzá, hogy a nyilvánosság előtt esetleg ne vállalják a szavaikat – gesztusaikat. Ezért aztán a pályakezdő filmesek néha arra kényszerűnek, hogy a kelleténél jobban tiszteljék beszélgetőpartnereik érdekeit. Persze a gyakorlottabb riporterek elhallgatásokkal, félbeharapott mondatokkal ügyesen szembesített monológokkal is jellemeznek.
A Pofonok Völgye olyan ember portréja akinek életrajzáról nem kell sokat mesélni, hiszen annak szinte minden felvonása milliók szeme előtt zajlott le. Papp Lacit egy ország ismeri és szereti, tisztelte a múltban és tiszteli – másként és másért – ma. Sorsa történelmünk és politikánk változásainak tükre, hiszen volt olyan időszak életünkben, amikor a sportot politikai fegyverként kezelték, és van olyan korszak – miként a mostani is -, amelyben a sport hűen tükrözi politikai életünk különféle vonásait. Az egyén cselekvési lehetőségeit a demokrácia meglétét vagy hiányosságát az elvtelen “elvszerűségeket”, a szókimondás becsét és veszélyeit. (…) A film azonban, menet közben elfelejti, hogy voltaképpen mire is kíváncsi. A Pofonok Völgyének első fele mintegy expozícióképpen bevezeti a nézőt a Papp Laci – sorsba. Megmutatja – ritka érdekességű dokumentum felvételek sorának felhasználásával – a csúcsokat, ahová őt a sportot kirakatnak tartó politika az 50-es években emelte, felvillantva a mélységeket, ahová innen bukni lehetett. Szólnak a megkérdezett barátok és ellenségek arról is, hogy a 60-as években miként szakadt vége Papp Laci professzionista karrierjének, legalábbis megtudjuk azt a keveset életének erről a szakaszáról, amit már eddig is tudtunk. Itt akar meg, itt szűkül be a film éppen azon a ponton ahol tágítania kellene a horizontot, ahol szívós makacssággal kellene kibányásznia az ellentmondások tengeréből az igazságot. Ezen a ponton lesz hűtlen önmagához a Gulyás testvérek filmje, s azzal, hogy a kérdés őszinte és szókimondó megfogalmazásáig nem jut el, hűtlen lesz őszinte és szókimondó hőséhez. (…) Nem az a baj, hogy valamikori neveltjeinek, nagy Európa és olimpiai bajnokainak vele kapcsolatos fanyalgásait tálalja nézője elé a film, hanem az, hogy mindez szinte állásfoglalás, az okok kutatása, a szóbeszédek alapjául szolgáló tények következetes felderítése nélkül teszi. (…) Márpedig Gulyás Jánost és Gyulát – valamint a konzultánsként – társalkotóként szereplő Kozák Gyulát – korábbi munkáikból az objektív igazságot szenvedélyesen kutató emberként ismerhettük meg.