Dudaron hat 17-19 éves levente megszökik a nyilasoktól, s szüleik tanácsára beállnak egy bakonyi ellenálló brigádba, hogy a további elhurcolások alól felmentést kapjanak. Részt vesznek a kiképzéseken, gyakorlatokon, majd a fegyvereket elássák és mindenki visszatér falujába. Körülbelül egy hónap múlva, ’45 áprilisában egy lista (egyesek szerint feljelentés) alapján összeszedik őket. Az elásott fegyvereket is megtalálják és rövid tárgyalás után 10-15 és 20 év büntetést kapnak. Szibériában különböző bányákban dolgoznak, de a fogság mindenféle borzalmainál is szörnyűbb a köztörvényesek terrorja.
rendező: Gulyás Gyula
Gulyás János
operatőr: Gulyás János
gyártó: Dialóg
gyártási év: 1987-89
film hossza: 177 perc
Kritikusok díja
Balladai? Az bizony. De hát hogy kerültek oda? Mi volt a bűnük? Min mentek keresztül? Kaptak-e kártérítést? Megvárta-e őket asszony? Tudnak-e aludni? Bünteti-e őket tovább némaság, gyanakvás, titkolódzás, hitetlenkedés? Ezekre a kérdésekre megválaszol az öt dudari valamint a Kárpátaljáról elhurcolt református lelkész, Gulácsy Lajos, s a találkozókra összegyűjtött fogolytársak. Igaz, hiteles, megrázó, élményszerű minden, amit elmesélnek. Különösen az élénk, szavait azonnal mozdulatokkal is színesítő Kovács Árpád s a lenyűgöző nyugalmú, tisztaságú, a saját szenvedését egy távlatosabb, isteni program részeként felfogó lelkipásztor válnak főszereplőkké – de mint ahogy ebben az egész kelet-európai abszurdban mindenki, ugyanígy a falusi történetben is fontos a többiek, asszonyok, társak, a hiányukkal is jelenlévők szerepe.
1990 március 8.
Régóta becsülöm a hazai aláaknázott történelmi, társadalmi tényeknek ezt a két hátországi felderítőjét. Jó azt tudni, hogy ma már legalább a (kultúr)politika tábori csendőreivel nem kell viaskodniuk. A pénzhiánnyal remélhetőleg, továbbra is képesek meg küzdeni. A hortobágyi kitelepítésekről szóló „Törvénysértés nélkül…” című filmjük még kasszasiker volt, a Málenkij robot díszbemutatójára talán félház előtt került sor a Kongresszusi központ nagytermében.
…A Dudarról készített történelmi filmszociográfia kockáiban ott vibrál az egész, háborúban megüszkösödött Magyarország. A dudari leventék túlélési aránya vigasztaló: csak az egyik fa száradt ki az 1945-öt követő tíz év során. Igy lehettek a história kisemmizettjei Jakab Gyula, Kovács Árpád Kovács Kálmán, Hegyi Gyula és Marhoffer János hősei e filmnek. Csak a Kernusz János görcsbe rándult akácfájából fogyott el felnőve az élet. A hat fából álló akácsor bizonyos látószögből tízezer kilométerre nyújtható. Az Urálon át Szibéria északkeleti szegletébe. Oda, ahová egyikük került. A hosszan tartó pokoli sötétségbe és kurta fényűzőözönbe. Ahol, mint minden lágerben, államilag támogatott erény volt a bűn, s az erénynek csak akkor volt értelme, ha halálosan következetes volt.
A Málenkij robot ez utóbbi értelemben következetes film. Sajátos művészi értékénél fogva is érdemes rá, hogy az országot ellepő információáradatból kiemelkedve nézzük ezeknek az embereknek időtlenül fáradt tekintetét, a megszokottól eltérően barázdált arcát, lehajlóan emlékező kezét. A lelkileg testileg pihenni vágyókat: Istennek szögesdróttal megkoronázott s történelem fölé emelt teremtményeit.(…) Már-már hihetetlenné szajkózott „peresztrojka” ezúttal kivételesen a Gulyás testvérek „kamerájára játszott”. 1987-ben kezdték el a Málenkij robot elkészítéséhez. A változások pirkadatán.
(…)Gulácsy Lajos munkácsi lelkész szeretetteljes, bátor szavait szaggatott prédikációként is felfoghatjuk. Többek között arról beszélt, hogy a kazahsztáni lágerben eltöltött hosszú évek tették teljes emberré. Hálát ad értük Istennek.
Egy fiatal lengyel író öngyilkossága előtt azon töprengett zavarodottan, mennyire megnyugtatná, ha kiderülne, hogy a szenvedésnek értelme van, hogy például a szenvedés által felszabaduló energia táplálja a napot. Amely így, bizonyosak lehetünk benne, hogy amíg ember él a földön, sohasem hűl ki. A törékeny alkatú Gulácsy Lajos nagytiszteletű úr bizonyság rá, hogy az emberi szenvedés táplálója lehet a napnak: a szeretetnek.