Magyarok és az első világháború 2. rész
1982-86, Balázs Béla Stúdió, MAFILM Társulás Stúdió, MTV Művelődési Főszerkesztőség, MAFILM Budapest, 94 perc, 16 mm, 35mm
r, fk: Gulyás Gyula, Gulyás János, op: Gulyás János, kon: Szabó György, v: Farkas Éva, rip: Gulyás Gyula, d: Bihari Mihály
Szereplők: Hőgyi István, Kiss Lajos, Kovács Zoltán, Kun Zsigmond, Nyíry László, Sailer Ferenc, Kövesdy Dezső, Steinbach Vilmos, Árvai Sándor, Göblyös Antal, Gulyás Lajos, Giuseppe Santoro, dr. Szabó László hadtörténész
Nyon, ezüst díj (1987), Magyar Televízió Nívódíja (1987)
(…) emlékezetembe – a filmek sokaságából – két fekete fehér alkotás élénk „színei” vésődtek igazán. Nos nem akarom azt álltani, hogy ez a két film a szemle két legjobb műve.(…) Talán akkor közelítem meg legjobban az igazságot, ha nem akarom mindenképp sarokba szorítani – ] hát csak azt mondom: ennek a két filmnek minden perce lekötötte a figyelmemet, érdekelt, s érdeklődésem nem szűnt meg a moziteremből kilépve sem. Magyarul, jól megfogtak: Sára Sándor és a Gulyás testvérek. Mindkét alkotás egy-egy készülő trilógia része. Sára Sír az út előttem címmel a bukovinai székelyek hányattatásáról készít sorozatot, amelyből most a Keresztúton című epizódot láthattuk. Gulyás Gyula és Gulyás János pedig a magyarok első világháborús részvételének „krónikáját” forgatja. Ebből a középső rész készült már el, címe: Én is jártam Isonzónál.
Mindkét film témája érdekes tehát, félelmetes, szívszorító!(…) Azonban sem a téma, sem a filmek rendezésmódja önmagában nem indokolná a hatás mértékét. (Gulyásék filmjét kísérő – bekiabálások, sűrű közbetapsolások, s a Sára film vetítése alatti döbbent csönd.) Mert a filmek után nem egyszerűen izgatottan, jó- vagy rosszkedvűen, de kifejezetten ingerülten, felháborodottan, elkeseredetten álltak föl székükből jó néhányan. Ez a düh és ez az elkeseredés pedig elsősorban – nem annak szólt, hogy valamikor, hetven évvel ezelőtt vesztesekké lettünk az első világháborúban, s nem annak, hogy legyilkoltak közel ötven védtelen magyar férfit.
Ennek a dühnek és elkeseredésnek a forrását másutt kell keresnünk, Az emberekkel szembeni nemtörődömségben, a lelkekkel való „janicsárgazdálkodásban”.
Először furcsa volt nézni, ahogy az Isonzó-film tolókocsis botos öreglegényei – mintha csak tegnapi indulataik robbannának – szinte ölre mentek egymással, ma már csak a hadtörténészek számára fontosnak hitt részleteken. Egyéni „háborúvesztésük” tudata, illetve annak elfogadása vagy el nem fogadása már több mint furcsa, az már, kicsit hátborzongató volt. Nem az, amit, hanem ahogyan mondták. Szinte kibuggyantak, fröccsentek belőlünk az évtizedek óta kimondhatatlan, de azért – vagy talán éppen azért – létező gondolatok, bizonytalanságok. És végül arcpirító, felháborító érzés volt látni azt is, hogy ezek az öreg férfiak: Doberdo, Monte Grappa, Monte San Michelle huszárai és tüzérei, hősei vagy gyávái, de mindenképp emberei és magyar emberi feloldozást nem a hazájuktól, hanem az egykori ellenségtől, Olaszországtól kaptak, és akkor bizony sírtak. Sírtak, elsősorban, nem attól, hogy 70 év hallgatás, lelkiismeretfurdalás után végre feloldozást nyertek sosem létezett bűneik alól. Lehet, hogy azért sírtak, mert végre nyugodtan beszélhettek… Lehet, hogy azért, mert törődött velük – velük a 99-esekkel, a 900-asokkal – végre valaki… Mert nekik aztán volt mire emlékezni, hiszen az első háborút követte aztán egy még nagyobb – ahol is újra mundért húztak rájuk. A háború után megint csak jobb volt bűnükről hallgatni, s úgy tenni, mintha sosem is hallottak volna róla. Aztán kulákok, internáltak, sztahanovisták bármelyik is innen nézve, már egészen mindegy: úgy nagyjából egyformán „boldog, teljes élet” – lettek… – államosították a hadirokkantak trafikjait. – Aztán egyszer csak filmesek jönnek, és ezek a fránya taljánok… ezek mintha még boldogok is lennének, ha a háborúra, a fiatalságra emlékeznek! (…) Aztán egyszer csak vége a filmnek és a tapsoló közönséget még egy utolsó sokk éri. A film alkotói mellett bemutatják a szereplőket. A még élő szereplőket. Állnak szemben a sok száz tapsoló emberrel. Némelyüket tartani, lépni sem tud az öregségtől. Tapsolunk nekik. Hogy még mindig élnek? Hogy kibírták? Vagy mi a fenének? Melyik volt nehezebb: Doberdó maga, vagy a hallgatás évei? Vagy az 1200Ft nyugdíj? Ők sem értik. Csak állnak. Nem moccannak. Arcukon nem rebben mosoly… Nincs egy rezdülésük sem… nekik, az embereknek már kicsit késő.
A filmet nézve úgy éreztem, hogy ezek az emberek már rég el szerették volna mondani mindazt, ami akkor és később történt velük. Hosszú ideig kellett várniuk, hogy ezt megtehessék. S kellettek hozzá a szívós Gulyás fivérek is, akik konok következetességgel, szinte már megszállottan keresik a nagy történelem kisemberek által megélt mozaikköveit. Egy film sikerét, fogadtatását többféleképpen lehet mérni. Számomra fontos mérce volt a közönség viselkedése azon a bizonyos előadáson, amelyet én is láttam. A filmnek már vége volt. A Piave partján álló, könnyekkel küszködő öregember kimerevített képére közel öt percen keresztül kúszott fel az inzert: a szereplők, közreműködők listája. A közönség többnyire ezt nem szokta megvárni, kitódul a moziból. Ott mindenki a helyén maradt. Amikor aztán felgyúltak a fények, szótlanul távoztunk. Hazavittük magunkkal, amin még sokáig fogunk töprengeni.
Nem tisztem a film szakmai elemzése – bizonyára lesznek kritikusaink, akik majd filmesztétikai normákat kérnek számon tőlünk – én összesen csak annyit szeretnék leszögezni, hogy magyar szemmel nézve ez a film zseniális, szívszorítóan „nemzeti nagylétünk” hattyúdala. Ebben a filmben a megszólaló hadastyánok ma is úgy tudják, hogy ők győzhetetlenek voltak, őket elárulták, s a néző tetten ér a filmben egy máig kísértő de ki nem mondott fogalmat: a birodalmi tudatot. A film szereplői még egy európai nagyhatalom alattvalóiként indulnak a frontra, s ma, mint egy ideiglenesen szünetelő világbirodalom obsitosai beszélnek.(…)Vajon, hány ezer Gulyás fivérre van szükségünk ahhoz, hogy tisztességgel beszéljünk olyan eseményekről, melyeknek elhallgatása sokkal károsabb, mint egy haszonelvi propagandaanyag.
Alig várhattak volna még az alkotók filmjük elkészítésével. A szereplők” többsége 90. éve körül jár, amikor – Schiller egy antihősének szavaival – a percek ára emelkedik. Még megszólaltak. Ők, akik az első világháború 2-3 évét az olasz fronton (voltak ott franciák, angolok is, „innét” pedig a Monarchia soknemzetiségű alakulatai mellett németek) küzdöttek végig. Valóban a végig – a Monarchia katonailag itt omlott össze a leglátványosabban. El is látogattak oda. Felkeresték az egykori harcok színhelyeit.(…)Most találkozhattak azokkal is akikkel 70 évvel ezelőtt olyan konfliktushelyzetben harcoltak , amelynek keletkezésükben részük nem volt, ám a következményekben annál inkább.
Megrázó képsorok. A pap szavára az egymással felsorakozó magyar és olasz veteránok elindulnak és átölelik egymást. A folyóban koszorú. A liturgia a film e jeleneteit minden játékfilmnél drasztikusabban állította be, ám a sokkolás mégis dokumentum ihletettségű. Úgy vélem – igen közel az alkotók eddigi életútjának csúcsteljesítményéhez.
(…)A film alkotói túlléptek a típuskiválasztás eszközén, míves vágástechnikával, kontrasztok keltésével szinte ontják az egymásnak még az emlékezés helyszínén is ellentmondó, egymással már-már veszekedők portréi mellett azok képeit, akik – egy-egy plautusi, svejki vagy háryjánosi mozzanattal is – nemcsak életük egy darabjáról beszélnek, de közben olyan mélységekig jutnak el, ahová talán a legjobb történeti munka sem érkezhet el. (Legfeljebb a maga sajátos eszközével a szépirodalom)
A film legfőbb értéke, hogy nemcsak a dokumentumfilmet meghaladó filmszociográfia jellemzői tűnnek fel itt, ám az alkotók (…) tovább tudtak lépni, nemcsak elindulni egy úton, amelyen – műfaja ma még aligha definiálható – a dokumentum, a szociográfia által kínált nyersanyag művészi szintézise keletkezhet.
Elemzést kívánna: hol helyezkedik el ez a film az alkotókettős, a Gulyás testvérek eddigi életművében. Tudjuk, hogy pályájuk eléggé rendhagyóan alakult. Egyes szakaszai negatív visszhangokban is bővelkedtek. Talán ennek is következménye, hogy témaválasztásukkal inkább látszat-, mint valóságos kompromisszumot kötöttek – kevésbé önmagukkal, inkább másokkal.
E sorok írója a magyar filmélet beltenyészetét még pletykaszinten sem ismeri. Így csak arra van lehetősége, hogy a végeredményt, a kész filmet minősítse. Ez pedig arra sarkalja, hogy az alkotókat előbbre szeretné soroltatni abban a hierarchiában is, amely a film területén a mecenatúrát illetően gyakorolja jogait – jól rosszul egyaránt. Ismert, hogy az Isonzó egy nagyobb vállalkozás első állomása. A tervek körvonalaiból ítélve talán a legkönnyebb stációé. Hiszen nyilvánvaló, az itáliai utazás a számba jöhető frontok „hátországait” tekintve nem mindig ismételhető. Ha igen, úgy az alkotókra igen nehéz feladat vár.